Sziasztok!
Nos, igen, ismét egy új blog, és itt nem más a főszereplőnk, mint drága egyetlen kis Harry-m. Ha így jobban tetszik, Harry-nk. :)
Nem akarok egyenlőre sokat hozzá fűzni, bár a pipáknak,és az esetleges kommenteknek is nagyon örülnék.
Jó olvasást!
*.*
• Harry •
Nem bírom. Lassan több időt töltünk az autóban, idegen emberek társaságában, mint együtt. Emlékszem, régen sokszor nevettünk, még akkor is, amikor egy fotózás kellős közepén voltunk. Igaz, hogy felnőttünk. De az komolyan azzal jár, hogy reggeltől reggelig dolgozunk? Tudom, ez volt mindannyiunk álma, és tenni kell érte, de idejét sem tudom, mikor láttam utoljára Anyát. Vagy Gemmát. Tegnap Lou beszélt a húgaival. Megértő és okos lányok, és még, se soha nem láttam őket sírni, viszont tegnap este náluk is eltört a mécses. A tény, hogy a bátyjuk 6 - vagy még annál is több - hónapos turnézás előtt áll, és még egy hétre se megy haza hozzájuk, kicsinálta őket. Szó szerint. És bárhogy tagadja láttam, amit láttam. A szeméből is kigördült néhány kósza könnycsepp. Itt lenne az ideje, hogy kicsit a sarkunkra álljunk. Másfél hét van a turnéig. A
gyakorlásokkal készen vagyunk, és igazán már fellépésünk sem lesz. De haza még
sem mehetünk. Talán ez az, ami a leginkább zavar engem. Az, hogy itt kell
ülnünk, mint holmi bábuk, és nem tehetjük azt, amit akarunk. Liam nem tud
bármikor találkozni Dani-val, és ha ez így megy tovább, megint szakítás lesz a
vége, akár hogy is imádják egymást. Eleanor és Louis pedig... Ugyan ez. Bár ők
valamivel könnyebb helyzetben vannak, így is eléggé nehéz.Valamit tennünk kell. Tennem, kell. Haza akarok menni. És nem vagyok, és soha nem is voltam marionett bábu, hogy irányítsanak, és megmondják, hogy mit tegyek, mikor, hol, és hogyan. Itt tőlünk kéne függnie mindennek, és nem a menedzsmenttől. Tőlünk, és a rajongóinktól, akik ha igazán szeretnek minket, akkor megértik, hogy az utolsó hetünket otthon, a szeretteinkkel szeretnék tölteni, hogy újult energiával látogassunk el hozzájuk.
- Figyelsz te rám egyáltalán Harold?! - mászik a képembe Paul, és ismét felemeli velem szemben a hangját. Mostanában túl sokszor csinálja ezt. Tudom, hogy nagy rajta a nyomást, és az a dolga, hogy kordában tartson minket, de már vele is ki van mindenem.
- Nem! Paul, nem figyelek rád! És tudod, hogy miért nem? Akarod tudni?! - szólok rá kicsit erősebben a kelleténél és bár nem akarom olyan hangot ütök meg, amit vele szemben soha sem akartam használni. Sőt, senkivel szemben nem akartam. Érzem magamon a barátaim hitetlenkedő pillantását és Paul is eléggé... eszelősen néz rám. De ha már elkezdtem, nem hagyom abba. - Elegem van. Hulla fáradt vagyok, értitek? Tudom hogy ti is, ne is tagadjátok le előttem. Kell egy kis szünet a turné előtt, különben nem lesz jó vége az egésznek. Haza akarok menni. - jelentem be ellenmondást nem tűrő hangon, és várom valamiféle reakciót Paul-tól. Bár tudom, ha a srácok nem segítenek, ezt mindössze egy kirohanásként fogják kezelni.
- Igaza van, Paul. Én is haza akarok menni. Hiányzik a családom... - egy kezet éreztem a vállamon. Felnéztem, és azonnal elmosolyodtam. Ő az az ember, aki tényleg soha nem hagyna cserben.
- Harry-vel, és Lou-val vagyok, Paul. Én is haza akarok menni. Dani is szabad lesz jövő héten. Vele akarok lenni, és a családommal. - állt fel Liam is, és vele egy időben elhangzott egy egyöntetű 'Haza akarunk menni!'. Immáron mindenki körülöttem állt, és Paul-t figyelte, ahogyan idegesen telefonálgat.
- Haver... tudod, hogy ez lázadás? - lökött meg Niall, mire elnevettük magunkat. Hát, igen. Eljött az a pillanat is, amikor a One Direction fellázad.
- Kösz Hazza. - borzolta össze Zayn a hajam, amiért normális esetben ölnék, de tudom, hogy most össze kell tartanunk, és még hülyeségből sem veszhetünk össze. Ki kell végre állnunk magunkért. Mert a One Direction nem csak egy banda. A One Direction egy álom. Egy álom, ami saját útját járja. Útvesztőkbe ütközünk olykor, de itt vagyunk egymásnak. Mert mi nem csak 5 idegen ember vagyunk. Ha nem 2 év után úgy érzem, ez a 4 idióta a testvérem.
- Rendben. Miután mindenki megtudta az előbbit, úgy döntöttek, kaptok egy hetet. De jövő hát vasárnap pontban délután 3-kor mindenki itt van! Megértettük egymást? - jött vissza Paul, és közölte velünk a híreket. Mindannyian elvigyorodtunk, és amerre tudtunk, elhagytuk a fojtogató stúdiót, elköszöntünk egymástól, és haza indultunk. Mármint, én haza indultam. Be dobtam néhány - egy hétre való - göncöt a bőröndömbe, majd bedobtam a táskát a kocsim csomagtartójába, és indultam is. Egy hét otthon. Egy hét munka nélkül. Végre úgy érzem, ismét kapok levegőt...
• 3 óra múlva, Holmes Chapel-ben •
A mosoly levakarhatatlan az arcomról, amióta megláttam a táblát, miszerint itthon vagyok. Anyának nem szóltam, meglepetést akarok neki szerezni azzal, hogy megjelenek itt. Leparkolok a ház előtt, és feltűnően könnyedén pattanok ki a kocsiból. A csomagok bevitelét kicsit későbbre halasztom. Itt vagyok 9 napig, bőven van időm bepakolni a házba. Bár, tudom jól, hogy el fog repülni ez a pár nap. Az ajtó előtt megállok, nagy levegőt veszek, és csöngetek. A saját házamba Ez egy vicc. De hitelesen akarom csinálni. Ha csak be megyek, akkor szívrohamot kapnak. Nyílik az ajtó, nekem pedig egyre hevesebben ver a szívem. Hiányzik már a nővérem, és az enyém is. 2 hónapja nem láttam őket, azt hiszem, ez természetes. Viszont nem az a látvány tárul elém, mint amire számítottam. Az ajtóban egy vörös hajó, őzike barna szemű lány áll. Körül nézek, de reménytelen, biztos, hogy jó háznál állok. Akkor... mi a fene folyik itt?!
- Harry! Hahó, itt vagy még? - hallom meg a lány hangját, és először meglepődöm, aztán rá jövök, hogy ha bár tudja a nevem, még nem biztos hogy ismer. - Oké, gondolom most meglepődtél, és abból ítélve, ahogy rám nézel, nem tudod, hogy mi van itt. Gyere be. Anyukád és a nővéred nincs jelenleg itthon, ha jól tudom elmentek vásárolni, csak egy cetlit hagytak nekem. - invitál be, én pedig készségesen követem. Hazudnék, ha azt mondanám, nem babonázott meg. Teljesen.
- Ööö... te ki vagy? - ez az Harry! Ügyes vagy! Végre megmukkantál.
- Gondolhattam volna, hogy nem emlékszel rám. Lorelai vagyok. Lorelai Stewart. Így sincs meg, ugye? - szemeiben láttam, hogy kissé megbántva érzi most magát. De egyszerűen nem bírok rá jönni, hogy ki ez a lány. Nem megy, és kész!
- Sajnálom Lorelai, de... nem, még mindig nem tudlak téged hova tenni... - kínomban felnevettem, és a hajamba túrtam.
- Oké, de nehogy még egyszer így hívj! Egyezzünk ki ismét a Rory-ban. Oké? - óvatos mosolyra húzta a száját, és nem tehetek róla, én is elmosolyodtam, és biccentettem jelezve, hogy megértettem.
- Viszont... Mesélj magadról, vagy hogy honnan kéne nekem téged is... - de nem sikerült befejeznem a mondatomat mert egyszerre beugrott, és abban a pillanatban felkaptam és megpörgettem a levegőben, majd szorosan magamhoz öleltem a lányt. - Bocs, de nagyon sokat változtál! Hol a barna hajad hercegnő? - nevetek fel, és eltolom magamtól éppen csak annyira, hogy szembe tudjak vele nézni. Már éppen válaszra nyitná a száját, maikor mindketten a konyha bejárata felé kapjuk a fejünk.
- Harry! Mit csinálsz te itthon? - kérdezi boldogan anya, mire oda "szaladok" hozzá, és jó szorosan megölelem.
